Akkor induljunk!

          Másnap reggel, kócos hajjal és karikás szemekkel ébredtem. Vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy csupán csak kikeltem az ágyból. A gyomromban lévő görcs történetesen egy pillanatra sem felejtette el velem a közelgő külföldi utat, és ez valahogyan nem hagyott nyugodni. Féltem.
          Mihelyt kikászálódtam a pihe-puha vackomból – amibe az éjszaka folyamán sikerült befúrnom magamat –, bevándoroltam a fürdőszobába, és ahogyan az minden áldott nap lenni szokott, birtokba vettem azt.
          Fél óra múlva újult erővel léptem át a fürdőhelyiség küszöbét, úgy éreztem, kissé alábbhagyott a már napok óta emésztő aggodalom. A szüleim még elintézték a szokásos teendőket, majd mikor apa száját elhagyta az „indulás” szó, még a gondolatba is beleremegtem.
          Besétáltam a szobába, körülnéztem és próbáltam minden egyes apró részletet megjegyezni a helyiségről. Kihúztam a bőröndöm húzókáját, a hátamra vettem a hátizsákot, vállamra a kézi táskát, és így felszerelkezve (esküszöm úgy éreztem magamat, mintha valami málhás szamár lennék) indultam el az udvarra, ahol apa már várt, hogy segítsen bepakolni a csomagtartóba.
          Komótosan másztam be az anyu mögötti ülésre, a légzésem gyors volt és próbáltam tudomást sem venni a hasamban egyre nagyobbra növekvő gombócról. Már kezdtem örülni, mikor reggel egy kis időre búcsút mondhattam kis gombóc barátomnak, de egyszerűen nem bírta ki, hogy újra vissza ne pofátlankodjon az életembe.
          A kocsi ablakának támasztottam a fejemet, és kifelé bámultam, miközben figyeltem a mellettem elsuhanó fákat. Mikor iskolába járok, minden nap elhaladok azon az adott úton, de valahogy mégis olyan ismeretlennek tűnt a környék. Hajnal révén, néhány kósza autós lézengett csak, csend volt és hullaszag. Persze a második csak vicc volt, de hirtelen nem jutott más az eszembe.
          Zenét hallgattam addig, míg a vasútállomásra nem értünk, ahol Almáék már vártak ránk. Direkt szóltak, hogy érkezzünk előbb, hogy kellőképpen legyen időnk a szüleinktől való búcsúzásra, és arra is, hogy velünk együtt indulhasson el a vonat a peron mellől.
          Míg a szüleink tartottak egy rapid szülői megbeszélést, Almára sandítottam. Kissé esetlenül állt, kezében a smaragdzöld bőröndjével és egy óriási fekete kézitáskát szorongatott a vállán. Elmosolyodtam, kettőnk közül mindig is ő volt a bátrabb, az érettebb, mégis abban a pillanatban teljesen világosan láttam, hogy neki is voltak aggodalmai az utazást illetően.
          Tekintetünk összeakadt, mire halványan elmosolyodott. Próbálta leplezni előttem érzelmeit, de én átláttam rajta, és ezt ő is pontosan tudta.
          Elérkezett az idő, a vonatunk megállt, családjaink férfi tagjai pedig előre törtek, hogy segíthessenek nekünk felemelni bőröndjeinket a szerelvényre. Néhány felszálló idegesen morgott a furakodásuk miatt.
          Mire Almával együttes erővel fel tudtuk emelni a csomagokat és feltenni őket a fejünk felett lévő csomagtartóra, alaposan megizzadtunk.

          Időközben a vonatunk is elindult Budapest felé, az ablakból integettünk családtagjainknak, és Almáék szomszédjának(?), aki nem is tudom, hogy miért volt ott, úgy tudtam, hogy a két család ki nem állhatja egymást. Mondjuk a történet szempontjából persze teljesen lényegtelen apró részletet kezdtem el boncolgatni, szóval inkább vissza is térek az eredeti történet vesézéséhez.
          Örülnünk kellett volna a szerencsénknek, hogy a nap hét ágra sütött. Teljes mértékben vallom, hogy a napsugárzásnak a rengeteg káros behatása ellenére, jótékony hatása is van. Tehát, ha úgy vesszük, a két kezünket össze kellett volna tennünk, hogy ilyen szép időben utazhatunk. Utólag így is látom, de abban az állapotban, inkább csak bosszúságot okozott, mert egyszerűen meg lehetett kukulni a melegben. Pechünkre pedig az ablakunk be volt csavarozva, ezért még csak kinyitni sem tudtuk. Míg felértünk Kelenföldig, teljesen bepunnyadtunk a magas hőmérsékletnek köszönhetően, szinte alig volt erőnk a bőröndök cipeléséhez...
          Egy órát ácsorogtunk a tűző napon, mert az összes árnyékos hely megtelt különböző típusú emberekkel. Még mindig annyira be voltam tojva, hogy csak meredten bámultam az előttem végighúzódó aszfalt réteget.
          Mikor elérkezett az idő, mély levegőt vettem és előhalásztam a táskám aljáról a vonatjegyeinket. Négyes kocsi, tizenegyedik és tizenkettedik ülés volt lefoglalva a számunkra, amit még Alma anyukája intézett valamelyik nap.

          Felszálltunk a peron mellett lelassító vonatra, fejünket jobbra-balra forgattuk, annyi ember nyomorgott a vonatüléseken. Kétségbeesetten indultam el a vonat azon része felé, ahol tiszta levegőhöz juthatok, még mielőtt rám törne a klausztrofóbiám.
    - Alma, erre csak növekednek a számok – mondtam, és végighúztam valaki lábán a bőröndöm kerekét. - Ne haragudjon!
    - Forduljunk meg – tanácsolta Alma, majd mit sem törődött a mellette álló ideges emberekkel, újra végighúzta mindenen a bőröndjét. Nem volt választásom, én is így tettem, persze azért próbáltam kikerülni a kikerülhető csomagokat, és minden egyes felmordulás után bocsánatot kértem. Fogalmam sincs, hogy egyáltalán magyarokkal volt-e dolgom, mert miután megtaláltuk a helyeinket (ahol egyébként két suhanc terpeszkedett, nyilván addig, míg Alma el nem küldte őket melegebb éghajlatra), szinte csak németeket hallottam.
          Alma elővette a tablet-jét és belepasszírozott egy fekete pendrive-t. Ő így foglalja el magát.
Megpillantottam a velem szemben lévő kivetítőt, ami az éppen aktuális megálló nevét, érkezési idejét jelezte. Nekünk a Westbahnhof-on kellett leszállnunk, ami csak úgy röpke három órára volt Kelenföldtől. Izgatottan pillantottam ki az óriási ablakon.
          Semmi érdekeset nem láttam, egészen addig, míg át nem értünk a határon. A mobiltelefonom azonnal üzenetet küldött számomra, amelyben tájékoztatott a hívás-üzenet percdíjakról, amik nagyban eltértek a magyarországi költségektől: „EU-ból EU-ba hívásindítás 91,4 Ft/p, fogadás 26,6 Ft/p, SMS 30,4 Ft/db, adat, 1674 Ft/1 kB, MMS 171 Ft/db. Díjmentes információ: * szám *, segélyhívó: * szám*”.
          Újból kipillantottam a nyílászárón, és elcsodálkoztam. Még életemben nem láttam ilyen közelről szélerőműveket, ráadásul a nagy területen rengeteg volt, ameddig a szem ellátott. Biztosan nem unatkoznak!

          A reggeli idegeskedésemet lassanként felváltotta az izgalom-érzése. Vigyorogva ültem a kényelmes ülésemben, és a szememet legeltetve próbáltam betelni a tájjal, miközben igyekeztem minden egyes apró részletet megjegyezni a látottakból.
    - Miért somolyogsz? - kérdezte meg néhány perc múlva Alma, úgy látszik nem sikerült lepleznem a lelkesedésemet.
          Legyintettem egyet, mire ő jó barátnőhöz híven csak felhúzta az egyik szemöldökét, és feladva megrázta a fejét. Nincs mit tenni, örök gyermek maradok.
         A határvonalat jelentő várostól (Magyarország és Bécs között) egyre szaporábban teltek a percek. Nem tudom, hogy az önfeledt izgalom hevében vagy csak szimplán, de a percek úgy suhantak el a fejünk fölött, hogy a visszamaradó időre nem is igazán emlékszem. Alma kihúzta a füléből a fülhallgatóját és elkezdte leszerelni a bőröndjeinket a fejünk fölött elhelyezett pakolásra alkalmas csomagtartóról.
    - Segítsek? - kérdeztem, mert láttam, hogy egyedül nem igazán sikerül neki, hiába próbálja is játszani, hogy ő mindenkinél erősebb.
    - Nem kell – fújtatott, láttam rajta, hogy nem gondolta komolyan, csak is a dac szólt belőle. De inkább nem erőltettem, mert nem akartam, hogy esetlennek érezze magát.
          Míg sikerült leszerelnie a csomagjainkat, én addig beálltam az ajtó elé, hogy mikor megáll a vonat, minél hamarabb leugorhassak és segíthessek Almának a csomagokkal. Így is történt.
          A vonat egyik pillanatról a másikra erősen fékezni kezdett (feldőlt a bőröndöm is – talán nem az első zsebbe kellett volna beletuszkolnom a két óriási német szótáramat?), majd szép lassan lelassított az előbbi sebességéből, és megállt.
          Lerámoltuk a Madamokat, akik nagyon elhitték magukról, hogy most ők valami hercegnők, mert peckesen állták végig a három órás utat. Vicc volt, eléggé pihent vagyok most, normális (?) esetben nem szoktam megszemélyesíteni a bőröndömet.