Bevezető

          Mindig is otthonülő típusú lány voltam, talán ezért is eshetett meg az, hogy mikor a legjobb barátnőm felajánlott egy közös nyaralást Bécsben, hirtelen azt sem tudtam mit válaszolhatnék.

          Kiskoromban vágytam arra, hogy közösen nyaralhassak a szüleimmel és a nővéremmel, de mivel apu eléggé elfoglalt volt akkortájt, ezért ez a képzelgés a megvalósíthatatlan vágyálmaim világában kóválygott tovább. Azóta minden nyaram ugyanúgy telt; olvastam, filmeztem, tehát semennyire sem használtam ki a nyár adta lehetőségeimet. Féltem a változástól; az új, általam ismeretlen dolgok kipróbálásától.
          Bő 3 hónappal ezelőtt - mikor éppen a menza kanyargó sorában álltunk legjobb barátnőmmel, Almával - nekem szegezte a kérdést, hogy mit szólnék ahhoz az ötlethez, hogy együtt üdüljünk az idei nyáron Bécsben. Kérdése annyira meglepett, hogy abban a pillanatban semmiféle hang nem jött ki a torkomon.
          Míg sorra kerültünk, próbáltam csokorba szedni a bennem felötlő gondolatokat, mert a fejemben hatalmas zűrzavar kerekedett. Tálcámat letettem a szokásos helyünkre, leültem Almával szembe, és rázúdítottam az összes kérdésemet.
         Már nem emlékszem a pontos megfogalmazásra, de láttam, hogy Alma falfehér arccal ült a székén és fejét idegesen forgatta jobbra-balra. Az a helyzet, hogyha egyszer elkezdek beszélni, akkor nincs az az ember, aki le tudna lőni.
    - Még semmi biztosat nem tudok, visszatérhetnénk rá kicsit később? - kérdezte Alma, miután cseppet sem tapintatosan ömlesztettem rá a fejemben kavargó kérdészuhatagot.
          Bólintottam, miközben egy újabb adag diós tésztát gyömöszöltem a számba. A menzakoszt sohasem tartozott a kedvenceim közé, de mivel napjába véve elég későn szoktam hazaérni, valamit pedig mégis csak ennem kell, így maradt ez az egyetlen lehetőség.
          A hetek csak teltek, szinte még csak levegőt is alig vettem (képletesen értve) és máris elérkezett a bécsi utazás előtti UTOLSÓ HÉT. Valamiért mindig imádom ezt kiemelni.
          Az UTOLSÓ hetek, napok mindig könnyedebbek és sokkal eseménydúsabbak, mint az év bármely hónapjának, bármely napja. Kivétel ez alól a hetek végét záró (hétfőtől péntekig tartó időszak) pénteki nap, ami – nekem legalábbis – mindig arról szólt, hogy hazaértem és eldőltem, mint egy hatalmas zsák krumpli és vasárnap délig fel sem ébredtem.
          Azt hiszem a két kezemen sem tudnám összeszámolni, hogy hány üzletbe kellett betévednünk, mire Adélkának sikerült megfelelő bőröndöt találnia. Vagy az volt a gondom, hogy nem elég nagy(?), nem elég szép színű, nincsen elég zseb rajta, vagy csak úgy első ránézésre nem tetszett és még a mindenkinek járó esélyt sem kaphatta meg tőlem.
          Apa a végső kimerülés határán úgy döntött, hogy inkább megvár minket a parkolóban, mert a sok idegeskedéstől már a haja is az ég felé meredt, ami valóban nagy szó. Végtelenül nyugodt természetű volt, de a vásárlás következtében olyan dühkitörés kapta el, hogy már én is megijedtem.
          Elérkezett az indulás előtti UTOLSÓ NAP. A szobám közepén lefektetett ágybetéten fetrengtem és éppen az egyik (számomra) legeslegtökéletesebb sorozatot néztem, amit valaha is láttam. A Gossip Girl-t.
          A babarózsaszín fülhallgatóval a fülemben meredtem a laptopom képernyőjére, és még ha egy atombombát dobtak volna le közvetlenül mellém, az sem tudott volna kizökkenteni ebből az adott állapotból. Nem is csoda, hogy anyának már kiabálnia kellett, hogy egyáltalán észrevegyem, hogy bemerészkedett a fenségterületemre.
          Félreértés ne essék: nem vagyok az a fajta tinédzser, aki hatalmas táblákkal tapasztja tele az ajtaját, olyan feliratokkal hogy: „Tilos a belépés!”, „Szülőknek zárva!”vagy ezekhez hasonló szívet melengető dolgokkal. Inkább nevezném ijesztgetésnek, amit a nővérem – Anna – rendszerességgel elkövet ellenem.
    - Adél drágám, örülnék neki, ha végre elkezdenéd összevadászni az utazásra szánt ruhadarabjaidat – nézett rám anya, majd csípőre tette a kezét a körülöttem tornyokban álló ruhahalmok láttán.
Elnyomtam egy halvány mosolyt és reménykedtem benne, hogy nem most fogom megkapni életem legnagyobb fejmosását. Vonakodva, de tudtam, hogy muszáj összeszednem a ruháimat, mert típusomból adódóan szerettem mindent az utolsó pillanatra halasztani.
          Másfél óra múlva a matracot felváltotta egy XXL-es bordó bőrönd, két hátizsák, egy oldaltáska és egy kézi táska.
    - Kész vagyok – jelentettem ki, de úgy éreztem, hogy talán túl sok mindent rámoltam el.
Hallottam, ahogyan anyu cipősarka végigtipegett a folyosót borító kövezeten, majd megállt a szoba ajtajában és magasra húzta szemöldökét.
    - Mintha azt mondtam volna, hogy az utazásra szánt ruháidat pakold el, ne a fél gardróbodat – mondta higgadtan, majd megindult az elfogadhatóhoz képest kétszer nagyobb bőrönd irányába. Lassan cipzározta ki. A bőrönd szinte vulkánként okádta ki magából a sok és felesleges göncöt, amit mit ne mondjak elég nehéz volt belegyömöszölni. Úgy éreztem, hogy a másfél órás csomagolásom kárba veszett.
    - Adél, komolyan mondod, hogy feltétlenül szükséged lehet tizenkét blúzra? Hat napra mész könyörgöm, válaszd ki azokat, amiket mindenképpen magaddal szándékozol vinni!
    - Már így is szelektáltam, nézd! - mutattam a gardrób elé dobált blúzokra. Még nem volt időm őket rendesen összehajtogatni és a helyükre tenni.
Egyesével kezdte el széttúrni az utazótáska tartalmát.
    - Nem hinném, hogy kénytelen vagy ezt magaddal vinni – mutatta fel előttem a szőrmés mellényemet. - Nyár van.
    - Tudom, de ez a kedvencem, nem mehetek el nélküle – érveltem, de mintha meg sem hallotta volna, a képzeletbeli „kukába” dobta, majd egyre mélyebbre ásott, ahol még annál is feleslegesebb rucikra bukkant.
          Lényeg a lényeg, hogy a fél délutánon keresztül tartó rendezkedésem teljesen hiábavaló volt, mert anya és az ésszerű érvei egy bő fél órában megnegyedelte a kofferom tartalmát. Anyuci diadalmasan nézett végig a szobán. Egy bőrönd, egy hátizsák és egy kézi táska, amibe általános dolgaimat szántam, mint például: mobiltelefon, szájfény, tükör, iratok stb.
          Mélyet szippantottam a levegőbe, és megéreztem az utazás gondolatának első aromás illatfelhőjét, ami akkor már teljesen belepte a szobámat.